A sanzon francia dal illetve  minden énekelhető költemény. A párizsi kabarékban tünt fel a 19. század végé. Általában zongora kíséretével előadott daltípus. A szövege érzelmes, sikamlós, vagy humoros. Mondanivalója ugyanolyan fontos, mint a dallama. A sanzonra jellemző, hogy gyakran átvált az ének és beszéd közötti kissé rekedtes hangképzésre,  ezért nagy hangsúlyt kap benne aaz énekesszinész  előadásmódja.

 A zene szubjektív. Nem vagy köteles szeretni mindent, amit hallasz, de ha szeretsz valamit és megmozgat, nyertél. Tehát ne engedd senkinek, hogy megmondja, mi a menő vagy a gáz, vagy mit hallgass.  A zene a tiéd.

A gyémánttorkú énekesnő szívszorítóan szomorú élete

Edith Piaff a sanzon királynője

Edith Giovanna Gassion 1915. december 19-én született Párizsban. Élete első éveiben rendkívül hányattatott sorsa volt. Anyja Line Marsa művésznéven bárénekesnőként kereste a kenyerét, apja cirkuszi artista volt. Adott volt tehát egy énekesnő és egy örökké vándorló artista, nem csoda, ha a családi harmónia és boldogság nem állt biztos alapokon. Edith 2 hónapos volt, amikor anyja elhagyta őt. Konstantinápolyba ment énekelni, ahová a kislányt már nem vitte magával, hogy az ne hátráltassa a kemény mindennapokban. Először szülei gondjaira bízta, akik kisvártatva továbbpasszolták Edith-et apai nagyanyjához. Ha az ember azt a szót hallja, hogy nagymama, önkéntelenül is egy kedves, idős hölgyet lát, kötőtűvel és gőzölgő sütivel a kezében. Ebben az esetben szó sem volt semmi ilyesmiről. Edith Piaf nagymamája egy bordélyházat igazgatott, ahol ő volt a madame. Ilyen körülmények között nevelkedett a kislány egy ideig, míg az apja végül magához nem vette, hogy artistát faragjon belőle.

A vézna, törékeny lányka testalkata és magassága azonban nem volt megfelelő arra, hogy rendesen kitanulja a szakmát, a hangja viszont gyönyörűen szólt. Apja felismerte ezt és úgy gondolta, hasznot húz a dologból. Így történt, hogy két kígyóember-mutatvány között a kis Edith énekelt a tisztelt publikumnak. 4 éves korában szaruhártya-gyulladást kapott és részlegesen megvakult. A kislány sokat imádkozott Lisieux-i Szent Terézhez, sőt annak sírhelyét is többször meglátogatta könyörögve, hogy a szent adja vissza a látását. Az imái meghallgatásra találtak: 7 éves volt, amikor a látása csodálatos módon visszatért. Olykor azonban jobb, ha bizonyos dolgokat nem érzékel az ember. Különösen, ha valakinek olyan szerencsétlen az élete, mint az övé volt. A szegénység, a nincstelenség és a magány minden embert felemésztene, elképzelni sem tudom, mit tehet egy fiatal lány lelkével. Egy biztos, Edith egész életében görcsösen vágyott egy kis szeretetre. Valószínűleg ezért történt, hogy meglehetősen fiatalon terhes lett. 1932-ben megszületett kislánya egy 18 éves fiatalembertől. Marcelle azonban 2 évesen agyhártyagyulladást kapott és meghalt. Edith Piaf ekkor alig múlt 19 éves.

Ezek után utcai éneklésből próbálta eltartani magát, míg egy szép napon a sors végre erőt vett magán és úgy döntött, kicsit segít a szerencsétlen lányon: Louis Leplée-t, a Gerny's kabaré igazgatóját jókor, jó helyen vezette Edith útjába. A lány éppen az utcán énekelt a Pigalle negyedben, hangja fájdalmasan, de gyönyörűen szólt. Az igazgató magához vette, hogy elindítsa a pályán. Edith tőle kapta például a Piaf nevet is, ami annyit tesz a francia argóban: veréb. Egyértelmű utalás volt ez a nő vézna alkatára. A felnőtt Edith mindössze 142 centiméter és 40 kiló volt. Kicsi, vékony és törékeny, pont olyan, mint egy kis veréb - és lássuk be, akkoriban olyan szürke is volt szegényke. A csillogás azonban nem volt már messze!

Louis Leplée ígéretéhez híven fellépéseket szervezett Edith-nek, amelyeknek általában sikere volt. Megtanította a helyes színpadi előadásmódra, és ő javasolta azt is, hogy mindig viseljen feketét, ami a későbbiekben Piaf egyik fő színpadi jellemzőjévé vált. Első fellépésén egy maga kötötte, szegényes pulóverben jelent meg, aminek a fél ujjával nem készült el időben, ezért egy fehér kendőt terített magára, hogy így palástolja a hiányosságot. Egy évig szorgalmasan énekelt és járt az egyszerű fellépésekre, a neve azonban még ismeretlen volt a nagyközönség előtt, egyelőre nem volt sikk őt hallgatni.

1936-ban Louis igazgatót meggyilkolták, így a sorsa ismét kilátástalanná vált. Sőt, Edith neve is felmerült a gyanúsítottak között, a vádak alól végül felmentették. Mentora azonban halott volt és csak a jó szerencsén múlott, hogy akadt más helyette, aki segített a továbbiakban Edith-nek. A jótevő Raymond Asso költő volt, aki a következő három évben a nő gondját viselte és szerelme is volt egyben. Megtanította élni, gyönyörű sanzonokat írt neki, és az első revüszínházi előadását is ő intézte. Összeismertette Marguerite Monnot dalszerzővel, akit arra kért, olyan számokat írjon, amelyek visszatükrözik a nő hányattatott életét. Így születtek meg a mai napig mindenki által ismert örök Piaf-slágerek.

Edith Piaf neve egyre ismertebb lett Párizsban, telt házas fellépéseivel sikert sikerre halmozott. Egyre több híres emberrel vette körül magát: Jaques Chevalier híres filozófus, Jacques Borgeat költő és Jean Cocteau rendező-író. A háború alatt rendszeresen énekelt a hadifoglyok árváinak, sőt adományt is gyűjtött nekik. A filmezésbe is belekóstolt, és nagyon ízlett neki, de az éneklés mellett erre már nem jutott volna ideje. 1944-re olyan híres lett, hogy könnyűszerrel lehetett mások mentora. Így fedezte fel a 29 éves Edith a 23 éves Yves Montand-t, egy jóképű énekest, akinek egy évig egyengette az útját, mint jótevője és szeretője. Végül, amikor Yves kezdett olyan híres lenni, mint ő maga, szakítottak. Úgy látszik, egy családban két híres ember már nem fért meg.

Edith szakmai karrierje önmagában is szárnyalt, egész Franciaország a lábai előtt hevert, és Európa-szerte ismert lett a neve. Magánélete viszont továbbra is szívszorongatóan üres és felületes volt, a boldogság apró morzsája nélkül. 1947-ben, az európai sikerek után Amerika felé vette az irányt, ahol a várttal ellentétben elsőre nem aratott hangos sikert, később azonban megértették a szomorkás, fekete ruhás nő művészetét a boldogsághoz és mosolyhoz szokott vidám amerikaiak is. Többször szerepelt az Ed Sullivan Show-ban, és a Carnegie Hallban is kétszer lépett színpadra. Mindez nem sikerült volna, ha az első, sikertelen próbálkozása után barátai és pártfogói, köztük Marlene Dietrich, nem beszélik le a megfutamodásról. Edith engedett a szép szónak, és milyen jól tette! Idővel hozzászoktak az amerikaiak, magas sztárgázsit kapott egy-egy fellépésért, leghíresebb daláról, a La vie en rose-ról egy Broadway-mulatót is elneveztek, sőt előadását maga Charlie Chaplin is megnézte és gratulált neki.

Amerikában találkozott élete nagy szerelmével, Marcel Cerdan bokszolóval is, akivel sajnos csak pár évig tarthatott a szerelmük. 1949-ben Marcel váratlanul meghalt: éppen Edith New York-i fellépésére sietett, amikor a repülőgépe lezuhant. Az énekesnő az újabb tragédiát már képtelen volt feldolgozni, egész életére boldogtalan és depressziós lett. Sokat ivott, esténként pedig szerelme szellemét idézte. A tragédiát csak fokozta, hogy autóbalesetet szenvedett, testi fájdalmaira pedig morfiumot kapott, amire könnyen rászokott. Soha többé nem szabadult az alkohol és a morfium rabságából, ami egészségügyi és mentális szempontból is csak rosszat tett neki.

Öt évvel szerelme halála után férjhez ment Jacques Pills sanzonénekeshez, majd különleges nászútra indultak. Kis túlzással mondhatjuk, hogy inkább marketingszempontból volt nyerő ez a házasság, ugyanis végigénekelték Amerikát: Miami, Hollywood, San Francisco, New York, Las Vegas voltak a megállók. Házasságuk négy évig tartott, barátságban váltak el. Ezt követően a magára maradt énekesnő egészsége megromlott: idegei felmondták a szolgálatot, depressziós volt, reumája kiújult, állandóan fázott és a legkisebb náthát is nehezen tudta kiheverni, ráadásul ivott és drogozott is.

Viszont nem pihent, állandó hajtásban volt. Egyik nagy koncertet követte a másik. Nem volt megállás azt kivéve, amikor egy-egy szám éneklése közben összeesett a színpadon a kimerültségtől. Nem kell orvosnak lenni ahhoz, hogy az ember megjósolja, ennek nem lesz jó vége. Az orvosok azonban nem jósolgattak, hanem megmondták neki kerek perec: áttétes rákja van. Edith ennek ellenére sem pihent. 46 évesen feleségül ment a 26 éves Théo Sarapo énekeshez, majd közös koncertkörútra indult vele 1963-ban, amit már akkor mindenki öngyilkos turnénak nevezett. Egészségügyi állapota egyre romlott, ezért pár fellépés után abba is hagyta az utazást és visszavonult a dél-franciaországi hegyekbe a férjével. Még abban az évben, 1963. október 10-én elhunyt, ugyanazon a napon, amikor Jean Cocteau régi barátja is eltávozott.

Edith Piafot megközelítőleg 40.000 rajongó kísérte a párizsi Pere-Lachaise temetőbe, ahol azóta is látható egyszerű családi sírja. Itt fekszik kislányával és utolsó férjével, Théóval. Végre nyugalomban és békében. Edith Piaf életét végigolvasva az embernek elszorul a szíve, a dalait hallgatva még tovább szorul a szív. Az élete olyan koszos rózsaszín volt, hogy inkább mondhatjuk feketének. Ő azonban azt énekli: nem bánt meg semmit, semmit. Reméljük, tényleg így van!